2015. április 26. Húsvét 4. vasárnapja

ApCsel 4,8-12; Zs 117; 1Jn 3,1-2; Jn 10,11-18

A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett

Egy téli éjszakán jöttem Budapest felé autóval, hátul édesanyámmal és fáradt, de rendkívül figyelő kétéves fiammal. Egy útszéli Mercedes gazdája láthatóan bajban volt, megálltam neki. Elfogyott az üzemanyaga, kérte, hogy vontassuk el a következő benzinkútig. Ránéztem a kisfiamra, és nemet mondtam a mercisnek. Akár igazam volt akkor, akár nem, azóta bánt a döntésem.

Olvassuk el az olvasmányt, majd kettesével egymás felé fordulva idézzünk fel saját történeteket, amikor bántottak minket, mert valakivel jót tettünk, vagy dicsértek, mert valakivel nem tettünk jót.

Osszunk ki egymás közt gyurmát, legot, rajzpapírt, játékkockát, és építsünk / gyúrjunk / rajzoljunk egyedül valamit édesapánknak. Ha már nem él, vagy sosem ismertük, akkor is. Kis, három-négyfős csoportokba szerveződve egyesével mondjuk el, hogyan mutatjuk be művünket apánknak, és ő hogyan fogadja. Aztán mondjuk el azt is, hogyan esne jól, ha fogadná az alkotásunkat. (Vigyázz, mert ez nehéz feladat!) Még mindig kiscsoportban beszéljük meg, miért jó, hogy Isten fiai vagyunk. Egy-két ötletet, tapasztalatot osszunk meg a teljes kisközösséggel is a feladat után. Nem kell, hogy a művek megmaradjanak. Oldásként olvassuk fel a szentleckét, akár többször is.

Énekeljük el azt, hogy „Az Úr az én pásztorom”. Tegyük vele rendbe az érzelmeinket, ha megdolgozódtak.

Olvassuk el az evangéliumot. Beszélgessünk a saját pásztorságunkról: kik vannak ránk bízva, akikért életünket adjuk, akik személyesen ismernek és hisznek nekünk? Milyen érzés pásztoruknak lennünk? Meddig tart a pásztorság?

Az összejövetel végén imádkozzunk azért, hogy elhiggyük Jézusnak, hogy ismer minket, és zöldellő rétekre vezet. Hogy érezzük is, hogy jó nekünk, ha az ő bárányai vagyunk. És nem birkák.

Bayer Róbert, Baross Gábor-telep

Reklámok