2015. október 11., évközi 28. vasárnap

Bölcs 7,7-11; Zs 89; Zsid 4,12-13; Mk 10,17-30

Olvassuk fel egymás után kétszer, lassan, tagoltan az olvasmányi részt. (Bölcs 7,7-11)

Támpont az elhangzottakhoz:

Az olvasmány a hálás szívű ember tanúságtétele, aki belülről tapasztalja meg Isten jelenlétét, a Lélek működését az életében. A mai szentírási részek arra hívnak, hogy legyünk figyelmesek ezekre a jelekre, mert ezek a belső megélések táplálják hitünket és ragaszkodásunkat Istenhez. A hit és a ragaszkodás ugyanis a lélek mélyén születik, sokszor önkéntelenül, életünk mélypontjain. Ez lehet az az istenélmény, amitől elkezdjük teljesnek, valóságosnak és hitelesnek érezni életünket, ráérzünk arra, hogy a sok, széttartó érték között mi az, ami valóban táplál, amire leginkább szükségük van. A bölcsesség, amit az ószövetségi ember annyira fontosnak tartott, tehát az a belső tudás, amire biztonsággal építkezhetünk. Olyan érték, amire fokozatosan tesz szert a lélek. Nem véletlen, hogy az evangéliumban is erről faggatják Jézust: „Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Az első tehát a vágyakozás, annak felismerése, hogy valami még hiányzik, valami többre vágyunk, szeretnénk, ha igazi, mély alapokat, irányultságot kapna az életünk.

Most olvassuk el az evangélium első sorát (Mk 10,17-30):

„Amikor kiment az útra, odafutott hozzá valaki, térdreesett előtte és megkérdezte: ,,Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?

Mielőtt még meg akarnánk érteni, hogy mi lehet e kérdés mögött, mire is vágyik az, aki az örök életet szeretné elnyerni, maradjunk annál a három szónál: Mester, mit tegyek?

A mondat megszólítással kezdődik, valaki kiment az útra, egyszerűen odafutott Jézushoz, és megszólította. Kérdezzük meg most magunktól: mi mikor, hogyan szólítjuk meg Jézust, az Atyát, a Szűzanyát vagy a szenteket? Merjük-e megszólítani őket? Eszünkbe jut-e, hogy ők életünk minden helyzetében megszólíthatók? (Itt tartsunk rövid csöndet…)

A kapcsolatfelvétel tehát egy egyszerű megszólítással kezdődik. És ha valakit megszólítunk, nem vagyunk már egyedül.

A következő két szó: mit tegyek? Sokszor előbb tesszük fel a kérdést, minthogy a mondatot folytatni tudnánk. Tanácstalanság, kétségbeesés kapcsolódik ehhez a kérdéshez. Iránymutatást várunk. Ha többször ismételgetjük magunkban, anélkül, hogy követelőzővé válnánk, feltárulkozhat, valójában mire is várjuk a választ, valójában mire is vágyunk. (Itt tartsunk rövid csöndet, majd osszunk ki papírokat, és mondjuk el, hogy aki szeretné, az írjon befejezést ehhez a mondathoz: mit tegyek, hogy… Ezeket a kérdéseket az alkalom végén felajánljuk Istennek.)

Most olvassuk fel úgy az evangéliumot, hogy a különböző szereplők mondatait más-más olvassa.

Ha marad idő, akkor a következő vitaindító kérdéseket is feltehetjük – időszűkében akár az előző gyakorlat helyett: Megfelelően bánt-e Jézus ezzel az emberrel? Nem várt-e tőle túl sokat? A gazdagok akkor nem üdvözülhetnek? Miben akadályoz a vagyon? Milyen akadályok állhatnak utunkba, amikor Isten országát keressük? (Jó, ha minél személyesebben tudunk kapcsolódni a kérdésekhez, és az alkalom vezetője a saját életéből is tud példákat mondani.)

Ima

Gyertyát gyújtunk, köré tesszük a Mit tegyek? – mondatainkat és megbeszéljük, ki melyik szakaszt olvassa majd a zsoltárból (Zs 89). Ezután bevezetésképp felolvassuk a szentleckét (Zsid 4,12-13).

Összegzéseképp végül az alábbiakat mondhatjuk:

Isten látja a vágyainkat, a ragaszkodásainkat és a küzdelmeinket is. Legyen velünk az a bizalom, amit Jézus a mai evangéliumban tanít: „Istennek minden lehetséges.” Az Istennel való életet nem csak az ismeretlen embernek kínálja alternatívaként, hanem számunkra is. Keressük meg magunkban azt a vágyat, amivel az isteni lélekhez kapcsolódunk. (Rövid csendet tartunk.)

Végül pedig imádkozzunk együtt Mózessel, Isten emberével (egy-egy szakasz felolvasása után továbbadva a szentírást).

Szettele Katinka, Budapesttű foka_2

Reklámok