2016. augusztus 21., évközi 21. vasárnap

  1. augusztus 21.

évközi 21. vasárnap

Jégtörő: Játsszunk „Fal és kapu” játékot. Kézen fogva körbe állunk, egyvalakinek az a dolga, hogy a kör közepéről kijusson. A körben két szomszéd tekintete átengedő, a többieké visszautasító, taszító. A belső ember mindenkinek a szemébe néz, és az alapján, beszéd nélkül el kell találnia, hol van a kijárat. A hatás fokozható, ha sállal, orvosi maszkkal eltakarjuk az arcunkat, csak a szemünk látszik.

Keressük a vigasztalást: Olvassuk fel lassan, kétszer (két hangon) az olvasmányt (Iz 66,18-21). Akik hallgatjuk, keressük meg a szövegben azt a gondolatot, amelyet jól esik hallanunk. Rövid csönd után mondjuk el ezeket egymásnak. Nem szükséges magyarázni, de lehet róla beszélni, ha olyan a helyzet.

Apai feddés: Olvassuk el lassan a szentleckét (Zsid 12,5-7.11-13). Ebben is látszólag a vigasztalásról van szó. Egy vagy két ember közülünk, akiben erős az élmény, meséljen édesapjáról, olyan feddésről, aminek később valóban hatása lett az életére. Ne a nevelési elvekről beszélgessünk, csak saját élményeket osszunk meg.

Szűk kapu: Az evangélium alapján beszélgessünk a saját közösségünkről! Olvassuk fel az evangélium mára rendelt szövegét (Lk 13,22-30), és alkalmazzuk azt kisközösségükre! Ha igazságos Istenként nézem a csoportunkat, mi az, ami miatt beölelném a szűk kapun keresztül, és miben szorulna a kisközösség Isten irgalmára? Mi az, ami miatt Isten megismerne minket? Meg tudjuk-e fogalmazni a magunk „szűk kapuját”, amin törekszünk keresztül kerülni? Bátran rajzoljuk is le a tág és a szűk kaput, és jelöljük, hogy azokon belül milyen érték merre van.

Ima: Tegyünk ki középre egy Jézus-képet (feszületet, ikont, …). Énekkel, verssel segítve, ha megy, akkor saját szavainkkal is fogalmazzuk meg,hogy szeretnénk Hozzá tartozni, az Ő szándéka szerint élni. Szeretnénk, ha megismerne minket, mint közösséget, amikor elé kerülünk. Szeretnénk, ha megismernénk Őt, amikor elénk kerül. Nekem pl. ez a vers jutott eszembe erről a feladatról, hátha segít:

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, és tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

 

Bayer Róbert, Budapest, Baross Gábor-telep

keskeny út