2016. október 9., évközi 28. vasárnap

Vasárnapi evangéliumi beszélgetés

  1. október 9.

 

Távol és közel

 

Leprából gyógyulni – a testi egészség szempontjából is átható tapasztalás. A kiközösítés feloldódása lelkileg, társas kapcsolatok szintjén is gyógyító. Ezért küldi Jézus a papokhoz a megtisztuló leprásokat, hogy az egész közösség jó szívvel visszafogadhassa őket. Ez a tíz addig volt közösségben, amíg a szenvedés, a kiközösítettség tartott. A hálaadásra már csak a “tized” jut el. És a gyógyulás akkor lesz teljes és tartós, ha a testi és társas kapcsolati szinteken túl az Istennel fejlődő kapcsolatunk is gyógyul: amikor ráébredünk, hogy nem NEKI tartozunk – vallásgyakorlattal, adóval, áldozathozatallal, társadalmi munkával – , hanem HOZZÁ.

Ez a felismerés néha csak akkor tárul fel számunkra, ha eltávolodunk a megszokott gyakorlataink biztonságától, ha “idegenné válunk” kicsit. Ilyenkor védekezés, magyarázkodás nélkül is elfogadjuk, hogy semmink sincs, amit ne kaptunk volna. Nem “törleszthetünk” az Isten felé, nem adhatunk neki dolgokat. Csak önmagunkat: nyitott szívvel és hálaadással közeledhetünk hozzá, az övéi lehetünk, ha csak az örömeink, gyógyulásaink egy tizedének arányában is. Kezdetnek elég.

 

Hogyan látjuk a közvetlen közösségünket: mik azok a területek, témák, amik “leprának” számítanak, amiket kirekesztünk esetleg a közös látó- és érző- térből? (lehet kis dobozba cetliket írni, mert pont ezekről a témákról nehéz nyíltan beszélni)

Mire van szükségünk ahhoz a közösség felől, hogy bizalommal tudjunk beszélni ezekről a személyes területekről? Feladata-e a mi közösségünknek egyáltalán, hogy a sebzett, gyógyulásra váró rétegét is hordozza az életünknek?

Milyen fórum, csatorna az, amit a közösségben használunk a gyógyulás vágyának és örömének a megosztására? Tudunk arról írni /beszélni, hogy sebzett voltam és meggyógyultam? A közösség kap szerepet abban, hogy ez a gyógyulási folyamat végbemenjen? Isten mindig gyógyít, akkor is, ha a gyógyulás nem egy pillanat műve. Mi a szerepe a közösségünkben a hálaadásnak?

Milyen gyakorlatok (imák, liturgikus eszközök, élmények, közösségi események, stb.) visznek közel Istenhez? Mi segít nekem visszamenni és hálát adni? Mi az, ami arra jó, hogy “lerovom a tartozásomat”? Van a kettő között különbség számomra?

 

Kozek Lilla, Budapest, Újlak

rev_belonging

Reklámok