2016. november 6., évközi 32. vasárnap

  1. november 6., évközi 32. vasárnap

Ha az olvasmánnyal kívánunk foglalkozni, érdemes lehet az egész történetet elolvasnunk (2Makk 7, 1-42). Nem vidám világba kalauzol.

Vajon milyen düh vezette a királyt arra, hogy szembeszálljon Istennel? Ilyen egyszerű lenne a válasz, hogy ő akart a legnagyobb lenni?

Nekem volt-e már olyan dühöm, vágyam, hogy Isten ellen fordultam, vitatkoztam vagy veszekedtem vele, vagy arra vágytam, hogy valaki a környezetemben szembeszálljon a kedvemért a saját hitével? Hogyan emlékszem vissza erre a helyzetre? Milyen érvekkel próbáltam meggyőzni azt, akivel vitatkoztam? Erről akár a teljes közösség előtt beszélhetünk, de egymás kritikája nélkül.

 

A szentleckében (2Tessz 2,16-3,5) Pál azt mondja, hogy Isten “vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk.” Kisebb beszélgetős csoportokban idézzünk fel olyan jeleneteket, amelyekben mi magunk vigasztalásra szorultunk. Mire vágytunk ekkor igazán? Nem lehet-e, hogy a vigaszra sóvárgásunkban csak felerősödnek állandó vágyakozásaink? Tudjuk magunkról, hogyan lehet minket megvigasztalni? Osszuk meg ebből azt, ami még elmondható.

Egy alkalommal egy angol nyelvű lapot szorongató lány sírt szótlanul velem szemben a vonaton. Ketten voltunk a kupéban összesen. Egy idő után megkérdeztem tőle, segíthetek-e valamiben. Megijedt és kiment, a végállomásig (ami jó sokára volt) vissza sem jött. Beszélgethetünk erről is: kitől fogadunk el vigasztalást? Meg kell-e vigasztalnunk minden síró embert? Hol ronthatjuk el?

Mi az, amit Istentől kaphatunk abból, amire vigaszként szükségünk van? Mire számítunk, és mi az, amivel már “rajtakaptuk” őt? A Tőle érkező vigasztalás vagy remény mennyire tudás bennem, és mennyire tapasztalat?

 

A mai evangélium (Lk 20, 27-38) sem vidám történet. A szadduceusok jobbára vezető beosztású emberek, de nem túlzottan istenhívők, és nem hisznek az általános feltámadásban. A törvény betűjével játszva hívják ki Jézust szópárbajra.

Engedjük el magunkat öt-tíz perc csendre, és keressük meg magunkban, hogy most mit kérdeznénk Jézustól. Mi a legfőbb, valódi kérdésünk hozzá. Ezután ismét kiscsoportban beszélgessünk arról, mi a kérdésünk, és miért.

 

A közös imádsághoz szedjük össze vigaszainkat, reményeinket, és azokat hozzuk Isten elé, egy-egy lerajzolt vagy megnevezett szimbólummal, képpel. Hagyjunk közös csendet, és valamely hálaadó éneket, zsoltárt énekelve fejezzük be a találkozót.

 

Bayer Róbert

Budapest, Baross Gábor-telep

utisenije

 

Reklámok