2018. július 29. évközi 17. vasárnap

  1. július 29. évközi 17. vasárnap

2Kir 4,42-44; Zsolt 144; Ef 4,1-6; Jn 6,1-15

A vasárnap hívó szavai: alázat, türelem, derű!

Mindenki idézzen fel valamit a mai szentmise olvasmányaiból, ami valamiért még vele van. Osszuk ezt meg egymással!

Ezután próbáljuk meg figyelmünket Szent Pál intelmeire – teljes alázat, szelídség, türelem – és arra a ”fiú”-ra fordítani, akiről János így ír: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?”

Kérdések, kapaszkodók az egyéni és csoportos elmélkedéshez:

  • Hol „kapcsolódik” össze a fent említett két bibliai szakasz?
  • Mit csinált a „fiú”? Miért vitte oda a kenyeret? Hogyan tette mindezt?
  • Talán jelentéktelennek látszik, mégis mit tudott ő, amit mi nem tudunk, vagy nehezen valósítunk meg életünkben?
  • Meg tudjuk-e fogni, illetve mit értünk az alázat, türelem és derű fogalmán?

Ezután kíséreljük meg a fenti kérdéseket és a hozzá kapcsolt gondolatokat az egyéni életünkhöz, a jelenünkhöz kapcsolni. Az alábbi kérdések segítséget adhatnak ehhez:

  • Hogyan gondolkodunk a saját alázatunkról, türelmünkről, derűnkről? Mit jelentenek ezek a életünkben?
  • Hol küszködünk ezen erényekkel a hétköznapokban? Hol „feszít” minket ennek „megvalósíthatatlansága”? Hol gyötörnek vétkeink e hármasságban?
  • Hogy állunk türelemmel, alázattal és derűvel a hozzánk legközelebb álló személyekkel, szeretteinkkel kapcsolatban?
  • Milyen a „megfelelő” alázat, türelem és derű a házasságban, párkapcsolatban? Milyen apaként, anyaként, nagyszülőként, barátként?
  • Mit teszünk e hármasság mély megértéséért, realizálásért?

Útravaló és záró gondolatok a további beszélgetésekhez:

„Az alázat és szeretet lényegesen összetartozik. Azt állíthatná az ember, hogy az alázat a végső tisztaságig emelkedett szeretet, mintegy a szeretet csúcsa. Az alázat a szeretetnek az a végső ereje, amely képessé tesz az önzetlenségre.

Az önzetlenség az emberi önkialakulás útja. Az ember annyiban találja meg valódi lényét, amennyiben odaadja magát. Csak akkor őrzi meg saját magát és éri el beteljesedését, ha habozás nélkül ajándékozza magát, és létét – amelynek nem ura – mások rendelkezésére bocsájtja. Csak akkor tudja magát megtartani, ha önzésének mohó szorítását lazítja, ha nem kapaszkodik saját magába.” /Boros László/

Türelemmel „csinálni” a hétköznapokat, húzni az igát, vinni a ránk bízott kisebb vagy nagyobb sokszor akár értelmetlennek látszó feladatokat és kibírni a látszólagos állandóságot, a monotonitást, a nehézségeket. Csendben, alázattal, kitartással. Nem prüszkölve, másokat nem bántva és hibáztatva, a gondjainkat, feszültséginket megtartva, másokon nem „leföldelve”. És mindeközben „előcsikarni” magunkból a derűt. Így növekedni az alázatban, az önzetlenségben, egyúttal a szeretetben…

Türelemmel, alázattal és derűvel cipelni a kenyeret és a halat. Hogy aztán, egyszer csak, a derült égből ránk köszöntsön a Jóisten!

Adjon az Isten mindnyájunknak sok-sok erőt és kitartást, hogy az alázaton, türelmen és derűn keresztül létrejöhessenek találkozásaink!

„Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó: áraszd ránk bőséges irgalmadat, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.”

 

Ámen

kép: a kenyérszaporítás helyét jelölő mozaikpadló Kafarnaumban

https://pecsiegyhazmegye.hu/en/aktualis/vadfuge/539-uram-kihez-mennenk-a-kafarnaumi-beszed

Gyöngyös Tamás, Pécs

0729_tabgha_a-kenyer_es_hal_szaporitas-temploma_4_sz

Reklámok