2019. július 28., évközi 17. vasárnap

Ter 18,20-32; Zsolt 137; Kol 2,12-14; Lk 11,1-13

Kitartóan imádkozni

Bevezető beszélgetés

A mai olvasmány, zsoltár és evangélium az imádságot állítja a középpontba. Hívő életünk fontos eleme az imádság, akár liturgikus keretek között történik, akár csak magunkban, spontán élethelyzetekben szólítjuk meg Istent. Az imádság szerepe az életünkben az, hogy folyamatosan kapcsolatban maradjunk Istennel, megváltó fia, Jézus Krisztus által. Jézus maga is tanított imádkozni, a Mi Atyánk kezdetű imádság, amelyet minden keresztény felekezet közös kincse, az evangélium tanúbizonyságai szerint teljes egészében Jézus Krisztustól származik, egyik verzióját a mai szakaszban is olvassuk majd.

Az ószövetségi emberek számára a zsoltárok alap imádságok voltak, olyan énekek, amelyekkel dicsőítették Istent, az Ő nagy tetteit és a teremtett világot. De szintén a zsoltárokból tanulhatjuk meg azt is, hogy a hívő ember számára természetes, hogy érzelmeit, akár még a negatívakat, a haragot, a gyászt vagy a szomorúságot őszintén tárja a Mennyei Atya elé.  A mai miserend a 137. (138.) Zsoltárt veszi elő, amely egy hálaimádság. A beszélgetés elején olvassátok fel hangosan ezt a zsoltárt, majd egy rövid ideig csendben, aztán egymással beszélgetve reflektáljatok, hogyan szólítanak meg benneteket ezek a szavak személyes életetek elmúlt hetének tükrében. Miért fontos, hogy imádságainkban az hála szavai is megszólaljanak?

Tanítás és feldolgozás

A bűn törvénye alatt, azaz az Istentől való fizikai elszakítottság állapotában élő emberként egyikünk sem tud „magától” imádkozni. Így volt ez Jézus tanítványaival is: sokat beszélt neki Jézus az imádságról, bizonyára látták is őt több alkalommal imádkozni és zsidó emberként tanultak is az imádságról. Látták a korabeli templomi eseményeket, ők is megtartották az ószövetségi áldozati szabályokat, próbálták Istentől elkérni a kegyelmet és a bűnök bocsánatát ezek által. Keresztény hitünknek azonban a legnagyobb örömhíre az, hogy semmilyen feltételre nincs szükség ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba lépjünk. Ezért amikor arra kérik a tanítványok Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni, egy rövid, de nagyon személyes imaformát tanít nekik (ennek itt a rövidebb változata található, Máté evangéliumában olvasható az általánosan használt hosszabb formula). Atyának (eredeti nyelven Abba, azaz Apu, vagy Apácska – nekünk ez furcsa) szólítja Istent. Úgy, ahogy a kisgyermek szólítja az édesapját. Szeretettel, bizalommal. Beszélgessetek arról, számotokra mit jelent a kapcsolat Istennel, mint Atyával?

Amikor egy kisgyerek szeretne valamit az apukájától, nem hagyja békén. Szülőként, nagyszülőként, vagy épp gyerekként mindannyiunknak vannak ilyen emlékei. Újra és újra kérleli, egyre hangosabban követeli a kisgyermek a játékot, az esti kakaót, vagy épp a törődést, az együtt töltött időt. Ha Isten az Atyánk (Apácskánk), aki úgy szeret bennünket, mint gyermekét, és mi olyan bizalommal vagyunk felé, mint édesapánk iránt, akkor az imádságaink is lehetnek olyan kitartóak, mint egy gyermek kérései. Maga Jézus is erre bátorít bennünket, hogy ne hagyjuk abba a kérést, a keresést és a zörgetést. Milyen téma van az életedben, amiért most így, kérve, keresve és zörgetve kell(ene) imádkozni? Tudnak-e ebben a közösség tagjai támogatni?

A mai olvasmány egy ilyen kérő, kereső és zörgető imádság története. Ábrahám konkrétan alkudozik imádságában Istennel. Tudjuk, hogy Isten szemében értékes volt Ábrahám, aki más alkalommal feltétlen hűséges hitéről is tanúbizonyságot tett. Most azonban imádságban – látszólag – szembeszáll az isteni akarattal, joggal félve attól, hogy a két hírhedt város megérdemelt sorsa beteljesedik. Ábrahám kegyelemért könyörög, talán kicsit bosszantónak is tűnik a számunkra a viselkedése, hasonlóan az evangéliumi történetben szereplő éjjel kopogtató ismerőshöz. Isten azonban türelmes és kegyelmes. Türelmes és kegyelmes volt a két bűnös várossal, az evangéliumi példázatban pedig türelmes és kegyelmes volt a házigazda az éjszakai váratlan vendéggel – még ha bosszantotta is.

Szodoma és Gomorra története azonban nem itt ér véget. Ha tovább lapozunk a Teremtés Könyvében, látjuk, hogy a két város megkapta büntetését, Isten azonban kimentette az egyetlen igaz embert. Isten igazsága és ítélete érvényesül, az igaz megmenekül. Ez bennünket is int és vígasztal. A mai témánk szempontjából azonban még egy fontos tanulság van: Isten válasza nem mindig az az imádságunkra, amit várunk. Isten kegyelme szuverén és a saját logikája mentén működik. Aki Istennel él, időnként meglepődik, majd leborul a Hatalmas előtt látva tetteit. Éppúgy, mint zsoltáros, aki a hála szavaival kezdi imádságát. Volt már olyan megtapasztalásod, amikor meglepődtél Isten imádságodra adott válaszán? Tudtál-e hálás lenni ilyen helyzetben?

„…minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé!” Fil. 4,6.

Imádkozzatok a fent elhangzott imakérésekért a Pál apostol szavai által javasolt módon!

 kép: Bélapátfalva, templombelső

Pásztor Zoltán, Budapest

0728_belapatfalva_roman_templombelso_656881_67198_n

Reklámok